Tisztán emlékszem arra a napra, mikor végérvényesen egyedül maradtam a kis bérelt lakásban, és kimondtam: "Vége." Egyedülálló anyuka lettem, egy 1,5 éves kisfiúval.

Nem bántam. Végre fellélegezhettem - ténylegesen is és átvitt értelemben is. Egy kapcsolat, amiben félelmek és görcsök vannak, mindig fullasztó - minimum az egyik fél számára. Most én voltam az a fél. Ekkor már 1 éve írásból és tanácsadásból keresgettem pénzt.

"Mikor fejezed már be a bohóckodást?! Nőj fel és légy igazi anya." - hallottam számtalanszor. Évek óta tartott a harc, hogy megélhetem-e a hivatásomat (fitneszedzőként, életmód tanácsadóként, bloggerként és újságíróként), vagy hagyjam végre a "hülyéskedést" és igazi anyává váljak - több házimunkával, kevesebb cikkel és nyilván a lehető legkevesebb önálló gondolattal és igénnyel.

Becsületesen mantráztam a hallottakat ("Nem kell már edzened, nem vagy már tinédzser, hogy a seggedet riszáld!" és "Légy tisztességes anya, mert ha így folytatod bármikor elperlem a gyereket!"), de a vége az lett, hogy egy utolsó, szívet tépő ordítással azt mondtam: NEM.

Nem adom fel azokat az értékeket, amikben hiszek és nem hiszek el semmit, ami arra utal: nem vagyok jó így.

Minden porcikámban remegtem, hisz nem volt állásom, nem volt bevételem, nem volt kire bízni a gyerekemet és legfőképp: fogalmam sem volt mi lesz.

De arra a nagy lélegzetvételre máig emlékszem.

Becsukódott az ajtó, épp január volt, új év, új energiákkal. A pici a másik szobában aludt és pedig a tenyerembe temettem az arcom és elkezdtem nevetni és sírni, sírni és nevetni egyszerre. Mert végre, annyi év után, újra az utamon voltam. 

Sosem féltem annyira - de soha nem is hittem annyira, mint abban a percben. Ugyan nem volt semmim, mégis visszakaptam valami, ami a legfontosabb: az álmaimat. A lelkesedésem.

Emlékeztek, mit írtam múltkor a folyókról? A folyó a sorsunk, amivel muszáj összhangban haladni, különben beteggé válunk, őrlődünk, nem sikerülnek a dolgaink, elkerül a lelkesedés és öröm. Ha viszont összhangban vagy a folyóddal, azt érzed, az egyértelmű, akkor repülsz, haladsz, mert a legmélyebb önvalód és a fizikai sík összhangba kerülnek!

Nos talán ezért volt ez olyan emlékezetes pillanat: mert újra sodródni kezdtem a folyómmal, helyemre kerültem és azóta is egyik fő szabályom, hogy megfigyeljem: haladok-e az utamon? És azt teszem-e, ami valóban a dolgom?

Szép napot Nektek :)

Blanka