Emlékszel még, hogy indult? Miért teremtetted azt a zűrzavart, aminek most a közepén ülsz és olyan szerencsétlennek érzed magad? Egyszer egy jó barátommal elkezdtük felgöngyölíteni, miért is olyan kilátástalan minden, mi minek a következménye... Én arra jutottam, hogy hány meg hány ponton lehetett volna másképp: mert "ha nem úgy reagáltam volna akkor..." vagy "nem azt az utat választottam volna akkor", akkor minden könnyebb és jobb lenne...
Biztos? - kérdezte ő.
Nem, egyáltalán nem - mondtam én, végig futtatva az agyamban, hogy mi mindenem viszont nem lenne, hány élmény, ember, csoda hiányozna az életemből.
Azt hiszem, a legfontosabb, amit ki kell tudnunk mondani, hogy akkor és ott úgy döntöttem, ahogy abban a pillanatban legjobb tudásom szerint tudtam. Ez a "mindennek megvan az oka"-nevű közhely egyik variációja. De mégis hasznos. Mert minek cipelni a "mi lett volna ha"-érzést?! Teljesen felesleges. Egyébként meg tényleg mindennek megvan az oka, akármilyen unalmasan is hangzik.
Valamikor, valamiért apró lépésekben eljutottunk a mostani pillanatig, a mostani helyzetig, volt valami, valami igazán fontos, amiért kialakult a káosz, aminek a közepén most ülünk.
Nem akarok túl okos lenni, de fogadok, hogy ha a végletekig göngyölítenénk a motivációkat, akkor a legtöbbünk erre a miért-kérdésre egy egyszerű, világos választ adna:
"Csak boldog akartam lenni."
Olyan egyszerűen hangzik, nem igaz? És persze ennél konkrétabb választ is adhatunk magunknak. Volt egy elképzelésünk arról, mi tenne boldoggá, aztán közben lépéseket kellett tenni, közben jöttek egyéb tényezők, és persze változtunk is, mint minden és mindenki, és a régi szabályok már nem élnek, a régen működő módszerek esetleg nem működnek, összekuszálódott a fontossági sorrend és így tovább. Akárhogyan is, el kell foganunk, hogy akkor és ott az az alap késztetés valamiért fontos volt.
Azért mégiscsak érdemes néha felidézni, hogy azon a ponton "mikor minden megváltozott" mi volt a motiváló erő, mi volt, ami akkor úgy tűnt, hogy a boldogság felé vitt. A coachingban az egyik legfontosabb dolog, hogy felismerjük az akkori énünk nem hibázott, és elengedjük azokat az érzelmeket, amelyek a szégyennel (a legnegatívabb emberi érzéssel) kapcsolatosak.
Én néha, ha felidézek ilyen vízválasztó pillanatokat, és elkezdenek elönteni a negatív érzelmek, csak emlékeztetem magam, hogy a múltbeli énem se nem rossz, se nem hibás, csak boldog akart lenni, és ehhez a lehető legnagyobb tudása szerint tett hozzá valamit. Lehet hogy ez ma már nevetségesen kevés tudásnak bizonyul, de akkor ez volt a birtokomban.
Sőt, elmondom a "most itt tartok és ez így van jól"-mantrát is. Mert csak akkor tudunk előre jutni, ha a múlt valamiféle képpen elcsitult. És a múlt csak akkor tud elcsitulni, ha megsimogatjuk és engedjük létezni olyannak, amilyen.
Blanka
