"Nem azt kívánom, hogy legyen hatalmunk a férfiak felett. Csupán azt, hogy legyen hatalmunk Önmagunk felett." (Mary Wollstonecraft) 

Mint nő, mindig is azt vallottam, hogy egy nő - egy ember - legyen önazonos. Vagyis, hogy szabadon és lelkesen tegye a dolgát, mely alkatának megfelel. Testi-lelki-szellemi alkatának, a fentről kapott feladatának. Ne legyünk beskatulyázva egyetlen szerepkörünkben sem - sem mint "háziasszony", sem mint "dolgozó nő" - hanem szabadon mozoghassunk a szerepeink között, felvehessünk és leadhassunk belőlük, változtathassunk, ahogy megyünk előre és fejlődünk, folyamatosan.

Részemről az évek múlásával egyre kevésbé harsány, de egyre határozottabb ez az elvárás, sőt már-már eszme, hogy a nő önmagában, mint szuverén egyén választhasson  a szerepek betöltését illetően - és egyre inkább fogadom el stressz nélkül, hogy egyesek végleg lemondanak például a pénzkeresésről és a családnak szentelik magukat, míg mások egy üzenettel (=munkával) teljesednek ki és anyaként nem funkcionálnak. Én ebben semmi ijesztőt nem látok, ha ezt a döntést egy ő valóban önmagától hozza meg. 

De mennyire hozzuk, hozhatjuk meg valóban mi ezeket a döntéseket?!

Ez a tájékozottságunktól, tudásunktól függ - de én ide sorolom a magunkról alkotott tudásunkat, a magunkkal való kapcsolatunkat, hogy tudásunk van róla: miért is érkeztünk ide?

Azokban a családokban, rétegekben, ahol a lányok írni-olvasni sem igen tudnak, értelemszerűen hiányzik a tudás, és így a választás lehetősége is: marad 1-2 szerep (anyaság, háztartás, szex) melyből kitörni sem igen szeretne az, aki nem tud róla, hogy ezen kívül létezhet más szerep.

De mi van velünk? 21. századi, Közép-Európai nőkkel, akik már-már lassan szintén 1-2 szerepben létezünk csak? 

Ezen töprengtem azon a hétvégén, mikor az imbuszkulcs készletem rendezgettem, közvetlenül a kiságy megjavítása után. Valóban ez lenne a várt női kiteljesedés, hogy a átveszem a férfi szerepeket, a család fenntartó szerepet, miközben a női szerepekkel értelemszerűen kevésbé boldogulok - ami állandó hiányérzettel és lelkiismeret furdalással küzdve?!

Számomra nagyon nehéz volt az idén szilveszter, mikor kimondtam, hogy immár 2. éve nevelem egyedül a kisfiam és még mindig nem rendeződött az életem. Állom a sarat a férfi szerepekben is, és anyaként is, de fáradok és egyre nehezebben viselem, hogy alig látom a fiam és este összeesni van erőm, és még a munkáimat sem vagyok képes ellátni (ami bőven akadt, mert bármit bevállaltam, aminek köze volt a fitnesshez, a marketinghez vagy az íráshoz.)

Az elmúlt félévben ugyan nagyon sok minden változott, mert az online vállalkozásom minden szempontból könnyített rajtam: többet vagyok a fiammal, rugalmasabban dolgozom, és így tovább. De azért még mindig rendre elgondolkodom a női szerepeket és főképp az elvárásokon. Mikor hallok egy félmondatot az óvónőtől arra vonatkozóan, hogy "ugyebár a diszharmonikus családok..., hát igen..." Mikor egy egyedülálló anyuka 4-re kéne hogy az úszásra odaérjen a gyerekért / 4-kor fejezi be a munkaidőt / 4-kor otthon a TV-szerelőt kéne, hogy épp beengedje... Mikor egy "karrierista" nő keresi azt a (nemlétező) férfit, aki nálam karakánabb és jobban keres...

Én a magam részéről egyelőre anyaként és önmagamnak dolgozva balanszírozok, és néha baromira sajnálom magam :) de közben rájövök, hogy én csakis magam választotta szerepeket játszom, úgy arányosítva őket ahogy én akarom.  És ezért nagyon-nagyon szerencsés vagyok!! Igaz, ennek oka, hogy valaha nagyon bátor voltam, és olyat léptem, amit sok nő nem mert volna lépni. 

A női szerepek kutatása folytatódik - de immár nemcsak életmód tanácsadóként és edzőként, hanem vállalkozóként és csapatépítőként is: milyen egy nő a csinos alakon, fitt életvitelen túl? Milyen üzenete lehet a világnak ? Hogyan válhatunk végül valóban szabaddá és önállóvá - gondolatokban és anyagilag?

Az új blogom erről (is) szól.

Várlak szeretettel :)

Blanka