Szeretem az őszt, őszi gyerek vagyok. Igaz, nem szeptemberi, hanem október eleji. A nagypapám mindig azt mondta, hogy a közvélekedéssel ellentétben az ősz nem lehet szomorú, hiszen akkor hullanak a gyönyörű gesztenyék- és akkor születtem én. : ) Aztán valaki, ettől függetlenül, szintén a vadgesztenyékre asszociált a születésnapom kapcsán: azt mondta, hogy nincs is szebb analógiája az ősznek, mint én meg a vadgesztenye: kívülről vad, szabálytalan, és bevehetetlen, de muszáj észrevenni. Belül pedig fényes és letisztult.
Imádom az őszt. Minden ősszel nagyra törő terveim voltak, egész életemben, biztosan a tanévkezdés miatt, mindig megtáltosodni készültem, új lappal indulni.
Most viszont másképp van. Semmi kedvem részletesen tervezni vagy görcsösen akarni. Most várok. Úgy érzem, hogy most történni fog valami, amit nem üldöznöm kell, hanem várni, befogadni, elfogadni, mert kikerülhetetlen. Talán csak kósza, nyár végi mélabú, talán tényleg valami karmikus közeledik.
Néha a passzivitás, a nem-tevés ugyanolyan lényegi döntés, mint a tett, az akarás, az aktivitás. Mert az is egy döntés. Visszahúzódni is egy döntés. Csöndben maradni is. Várni is. Most ebben az állapotban leledzem, és türelemmel, nem elvárással, nem ugráskészen csak ülök egy padon a Ligetben. Még semmi nyoma az ősznek, mert ragyog a nap, és talán még a bikinim se száradt meg odahaza a szárítón... De valami a felszín alatt készülődik, érzem, és imádom ahogy finoman rezegteti a levegőt az Eljövő.
