Régóta tervezem írni a hiány-érzet vs. bőség-érzet témáról, de ez sosem aktuálisabb, mint most, mikor a "sportrajongók" az olimpikonok teljesítményét cincálják szét. Most ebbe a témába nem megyek bele, mert van valami nevetséges azoknak a háborgásában, akik a sportról, teljesítményről csak a képernyőn keresztül van fogalmuk.
De attól még, mert valaki csak-tévénéző-sport-rajongó, még értékelhetné azt, ami van. Ahelyett, hogy a "nincsek"-et sorolja, vagyis folyamatosan a hiányra koncentrál, sőt a nem tökéletest már kifejezetten kudarcnak éli meg. Nem szeretem a "mert a magyarok mindig..."-típusú hozzáállást, nem szeretem az általánosítást és magunk lehúzását, de van benne valami, hogy mi bizony hajlamosak vagyunk a negatívon, a hiányon, a kudarcon lovagolni miközben a szép számú sikerek, lehetőségek csakúgy suhannak el mellettünk, és annyi mindenünk van, ami jó - és mi észre sem vesszük!
Kis kitérő: egyszer olvastam egy cikkben nagy kedvencem: Braskó Csaba tréner fejtette ki, hogy a nemzetekről szóló sztereotípiáknak bizony van alapja, ami az adott ország történelmével kapcsolatos. Mindig hozzuk tovább a korábban bevált stratégiát, ami ma vagy működő képes vagy nem. Például az amerikai pozitív hozzáállás, "rajtam-múlik-az-életem"-típusú hozzáállás még az első telepesek idejéből való, akik múlt és alapok nélkül valóban csak magukra számíthattak. Mi pedig, kár lenne tagadni, negatív, gyanakvó magatartással vérteztük fel magunkat a századok során - ami viszont nem jelenti, hogy ezen nem lehetne változtatni...
... és kell is! Mert ez a magatartás sokszor egyszerűen nem hogy nem visz előre, de egyenesen hátráltat! Túl az olimpia és a nemzet-pszichológia témakörén, elsősorban arra szeretnék kilyukadni, hogy az életünkben rendkívül meghatározó, hogy milyen arányban szerepel hiány-érzet vagy bőség-érzet a gondolataink között! Tudjuk, hogy azt vonzod, amit érzel - nem érdemesebb hát a bőségre koncentrálni?! Arra amink már van, ahelyett hogy azt nézegetnénk, mi mindenünk nincs még.
Én különösen hajlamos vagyok a mi-nincs-még-basszus álláspontot képviselni, amit olyan szempontból nem bánok, hogy folyamatos fejlődésre sarkall. De ha már lehúz, sőt, elkeserít ez az érzés, akkor rég rossz. Akkor tenni kell! Ilyenkor jön az én kis titkos módszerem, a hála-lista módszere.
Leírom mindazt, amim van. Mert bizony nemcsak a pénz vagy siker az, ami bőség-rzettel tölthet el, hanem BÁRMI amivel rendelkezünk! Az egészség. A szerető család. Egy-egy kisebb vagy nagyobb siker. A munkám. Az olvasótáborom. A kedvenc pizsamám. A könyveim a polcon. A szerető családom, akiket egyenként felsorolok. Élmények. Barátok. Kedvenc zeneszám. A nyaralásunk képei. A laptop, amin írhatok Nektek :)
Számtalan dolog létezik, mely a hétköznapi életünk része, amit mindennap látunk, és már észre sem veszünk. Könnyebb azoknak, akiknek a környezete ezt az álláspontot képviseli - az én párom például kifejezetten felhívja a figyelmem arra, hogy mink van, mit értünk el, minek örülhetünk azokban a pillanatokban, mikor megzuhannék. A kisfiammal az esti énistenemjóistenemet azzal zárjuk: "Minek örültünk ma?" És felsoroljuk az aznapi örömöket. Ádi az olyan apróságokat is felsorolja, hogy korábban mentem érte az oviba vagy társasoztunk félórát. Mert én is felsorolom, és megtanulja, hogy ezek is jó érzéssel töltenek fel.
Ezt a gyakorlatot, ha nem is írásban, de gondolatban érdemes este elvégezni, ugyanis alvás közben is "rezgünk", méghozzá az alvás előtti utolsó gondolat nyomán! :)
Szép napot Nektek!
Blanka
