Az alábbi motivációs gifet biztosan sokan ismeritek.
Motivációként rengetegen osztják meg a Facebookon, olyan feliratokkal, hogy "Soha ne add fel!" és hasonlók, csak az nem esik le senkinek, hogy ez a gif nagyon ironikus és nagyon szomorú.
Mert elemezzük egy kicsit: egy víziló (akinek az a dolga, hogy víziló legyen, tehát NEM kövér) olyan akar lenni, mint egy unkornis, aki mellesleg nem létezik, ergo a végtelen küzdelem hiába való. Persze értem, hogy vicces, meg jópofa meg minden. Csak éppen abba a témába vág, amit eleve szeretek a utóbbi időben boncolgatni:
HOL ÉR VÉGET A FEJLŐDNI VÁGYÁS ÉS HOL KEZDŐDIK AZ ÖNELFOGADÁS?
Mert bizony a fejlődni vágyás nagyon szép dolog, de totálisan ellentétes azzal a törekvéssel, hogy folyton egészen más akarok lenni, mint aki vagyok. Manapság az önismereti és önfejlesztő könyvek egy polcon vannak a boltokban, csak azt nem magyarázza el senki a kedves fejlődni vágyóknak, hogy néha nem a görcsös változni-akarás, hanem az önelfogadás a következő lépése a fejlődési folyamatunknak.
Persze nagyon nehéz átlátni, hogy mikor melyik a helyes: a változni akarás vagy az "elfogadom-magam" szeretettel teli, megnyugtató érzése. Nem tudok konkrét receptet adni én sem, mindig újra és újra előkerül a kérdés: melyik út a helyes?
Néha egyszerű a válasz. A fitnesz és alakformálás világában pl. sokszor előkerül, hogy fogadjuk-e el magunkat ducin, vagy váltsunk életmódot?! Az én meglátásom ezzel kapcsolatban speciel már kiforrt, hiszen vissszatérő dilemma ez sok nőnek, és mindig azt javaslom, hogy próbáljunk az egészséges keretek közé bevonulni (erre legjobb mérőszám a testzsír-százalék, ez legyen normál értékeken belül). Ha ellenben +20 kilót szeretnénk elfogadni az öszeretetre hivatkozva, akkor az elég paradox gondolat, hiszen egy nem egészséges állapotot szeretnénk elfogadni, amivel hosszútávon magunknak ártunk.
Néha persze beválik, hogy (kicsit hivatkozva a gifre és kicsit a fitnesznél maradva), hogy színpadkész fitneszmodellek képeit tesszük a falunkra motivációnak. Az én tapasztalatom azonban az, hogy sok nőt egyszerűen csak idegesít, hogy úgy érzi: egy TELJESEN más test a jó, az van rendben, az az ideális. Ez néha egyébhez nem vezet, csak stressz helyzethez, hogy az összes szerepén kívül még feleljen meg ebben is: alakítson ki egy teljesen más testet, mint ami van neki, amit egyébként már MOST, ebben a percben szerethetne, megérthetne, külső képek nélkül fejleszthetne, csupán önmagáért...
(Egyébként jegyezzük meg itt, hogy a vázunk, a "hozott anyag", az izmok formája, a csontozat arányai mindenkinél eltérnek. Hiába is tűzünk ki egy ideális test-képet a falunkra, és akár pucoljuk le az összes zsírt, egyáltalán nem biztos, hogy a végeredmény tökéletesen egyezni fog! Nézzünk meg egy fitnesz versenyen készült képet: minden lány izmos. Minden lány le van szálkásítva. Minden lány ugyanúgy áll. Mégis óriási különbségek vannak test és test között!)
Egyébként Braskó Csaba, motivációs tréner egyik könyvében hívja fel rá a figyelmet, hogy mennyi de mennyi energiánk elmegy arra, hogy kompenzálunk! Hogy titkoljuk vagy javítgatjuk azt a hibánkat, ami valójában nem is hiba - csak másokhoz képest tűnik annak. Valójában az életünk része, a mi részünk. Ha egy másik tulajdonságunk fejlesztésébe feccölnénk ugyanennyi energiát (vagy éppenséggel pont ezt a "hibánkat" kezelnénk erősségként!) már fényévekkel előrébb tartanánk!
Szóval én semmiképp nem vagyok a motiváció és önfejlesztés ellen, sőt. A humor ellen meg végképp nem vagyok. :) Viszont úgy látom, ez a gif tökéletesen kifejezi a mai nők lelkiállapotát, egy véget nem érő küzdelmet, hogy semmiképp se azok akarunk lenni akik vagyunk... Mi lenne, ha sikeresen próbálnánk megítélni miben akarjunk egyre jobbak lenni és miben tudjuk megszeretni magunkat?! Szerintem több mosolyt látnánk az arcokon. :)
Ennek a gondolatnak a szellemében szép, szeretettel-teli napot kívánok mindenkinek :)
Blanka
